Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ló és lovas dolgok

2009.08.08

Ló és lovas "dolgok" a Pallas nagy lexikon szerint

 (A Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. adta ki 1893 és 1897 között  tizenhat kötetben, amelyet 1900-ban két pótkötettel egészítettek  ki.)

 A páratlan ujjuak  rendjébe s a lófélék családjába tartozó emlős állatnem. A lovak  magas, karcsu lábu v. patás állatok (l. az ábrát). Fejök  megnyult, hosszu állkapcsokkal. Fogazatuk: i. 3/3, e. 1/1, m.  7/7, v. 6/6; metszőfogaik koronája vésőalaku, rágólapján  tojásdad mélyedéssel; szemfogaik kicsinyek, koronájuk tompított  kúpalaku; zápfogaik négyoldalu hasábalakuak, koronájuk  rágófelülete négy tekervényes fő zománcredővel. Lábujjaik közül  csupán a harmadik ujj van kifejlődve, mely hatalmas patát visel;  a többi ujj vázából csupán a 2-ik és 4-ik ujj elsatnyult  pálcaalaku láb közép- (illetőleg kisközép) csontja van  kifejlődve; a kéztő és lábtó v. csupán csak az előbbinek belső  felületén csupasz, elszarusodott kérges képződmény, az u. n.  béka különböztethető meg. Szőrzetök sima, tömött, rövid, csak a  nyakon hosszabbodik meg sörénnyé, továbbá a farkon, mely v.  bojtot, v. egész hosszában hosszu szőröket visel. Szemeik  nagyok, élénkek, füleik hegyesek és igen mozgékonyak. A lovak  társaságban élő növényevő állatok s fajai, földünk jelenlegi  korszakában, csak az óvilágon élnek. A nem fajai két alnembe  oszthatók, melyek az u. n. gesztenyének mindkét, v. csak az első  lábon való jelenlétében s egész hosszában hosszuszőrű, v.  bojtban végződő farkukkal térnek el egymástól. 

 I. Alnem: Equus. Gesztenyét mindkét lábán visel; fark egész  hosszában hosszuszőrű. Egyetlen faja a házi ló (E. caballus L.).  Fülei a fej fele hosszánál rövidebbek; szine változó. Eredeti  vad állapotban többé sehol sem él, mint háziállatot csaknem az  egész földön tenyésztik. Eredeti hazája az északi félteke  mérsékelt öve volt; Észak-Amerikában is éltek vad lovak, de azok  az ember megtelepedésekor már kipusztultak s Amerikába a lovakat  Európából importálták. Elvadult lovak Közép-Ázsia pusztáin s  Dél-Amerika gazdag legelőin élnek; az előbbiek tarpan, az  utóbbiak mustang név alatt ismeretesek.

II. Álnem: Asinus. Gesztenye csak első lábán van; farka bojtban  végződik. Fajai: 1. félszamár, kiang (l. Dsiggetaj). 2. Kolan,  vad szamár (E. Onager Schrek.). Szine ezüstszürke, a test  oldalán sárgás fakó, barna hátsávja fehérrel szegélyzett. hangja  olyan mint a szamáré. Közép-Ázsiában és Persiában él vadon; bőre  és ízletes húsáért vadásszák; a persák meg is szelidítik és  paripának használják. 3. Afrikai vad szamár (E. tacinopus  Hengl.). Szine ezüst- v. sötétszürke, sötét hát- és válsávval  (kereszttel), lábai harántul sávolyozottak. Afrikának a Nilustól  keletre eső pusztáin él vad állapotban; könnyen szelidíthető s  valószinüleg törzsatyja a házi szamárnak. 4. Háziszamár (E.  asinus L.). Szine változó, hátán sötét kereszttel, lábán gyakran  haránt sávokkal. Mint háziállatot különösen a melegebb égöv  alatt tenyésztik. Valószinüleg az afrikai vad szamártól v. a  kolantól származik. A ló és szamár kereszteződéséből származik  az öszvér (l. o.), melynek a lóméntől és szamárkancától származó  korcsfaja lóöszvér (E. mulus), a szamárméntől és lókancától  származó korcsfaja szamáröszvér (E. hinnus) név alatt ismeretes.  5. Zebra (E. Zebra L.). Egész teste fehér v. sárgásfehér alapon  feketével v. sötét barnával sávolyozott. Vadon él déli és keleti  Afrika hegyes vidékein. 6. Quagga (E. quagga L.). Szine barna,  feje és nyaka sötétebb, hasa és lábai fehérek; gerince fehérrel  szegélyzett sötét hosszas sávot, feje, nyaka és válla szürkés  fehér harántsávokat visel. Vadon él Dél-Afrika síkságain. 7.  Tigris ló (E. Burchellis Gray). A zebrától főleg abban  különbözik, hogy lábai harántsávokat nem viselnek. Vadon él  Dél-Afrikában.

Tenyésztése

 A ló közgazdasági szempontból hazánk második legfontosabb  állatja; e tekintetben ugyanis a szarvasmarha előzi meg, mert  utóbbiban mintegy kétszer akkora tőke fekszik, mint a lóban, de  hadászati és fuvarozási szempontból a ló mondható  legnélkülözhetetlenebb háziállatunknak. A ló fő haszna  munkaképességében áll, mely főleg paripázás, teherhordás és  teherhúzásban nyilvánul, s a ló ereje, gyorsasága és  kitartásától függ; a középkor kezdetén azonban a hústermelés is  fontos volt a lónál, mert a pogány népek tudvalevőleg lovakat  áldoztak isteneiknek, s ily alkalmakkor lóhússal lakmároztak, de  a papság a kereszténység terjedésével eltiltotta a lóhús  élvezetét, minélfogva undorig fokozódott nálunk a lóhús iránti  ellenszenv; azonban a francia-német háboru alkalmával az  ostromolt párisiak kénytelenek voltak lovaikat levágni, s attól  az időtől kezdve Nyugat- és Közép-Európában szünőfélben van a  lóhús iránti indokolatlan ellenszenv, minélfogva a nagyobb  városokban mészárszékek létesültek a lóhús kimérésére; de a  hústermelés tekintetében a jövőben is csak alárendelt szerepe  lesz a lónak, mert ezután sem fogják a vágóhíd számára  tenyészteni, hanem csak az elaggott v. más ok miatt  hasznavehetetlenné vált lovak fognak a vágóhídra jutni.  Oroszországban és Ázsiában tejtermelésre is használják a lovat,  s a kancatejből erjesztés által szeszes italt készítenek, a  kumiszt (l. o.). Egyjó tatár kanca 200 liter tejet képes  évenként adni. A ló nagysága, mialatt a mar legmagasabb  pontjának a földtől való távolát értik, a fajták szerint 1 és 2  méter között, élősúlya 150 és 1000 kg. között változik.  Legkisebb ló a shettlandi pony, legnagyobb az angol sörös ló. 

 Némely irók feltételezik, hogy a vad ló legalább négy lényegesen  eltérő válfajban létezett, melyek mindegyike megszelidíttetvén,  a ma létező négy lótipusnak vetette meg az alapját. E négy  lótipus a következő: 1. a főleg Kelet-Ázsiában található mongol  ló; 2. az u. n. keleti ló, melynek főképviselője az arab ló; 3.  az u. n. keleti ló, melynek főképviselője az arab ló; 3. az u.  n. nyugati vagy európai nehéz igás ló és végre 4. az európai  törpe v. ponyló. E tipusok keretén belül azonban számtalan fajta  létezik, melyek főleg a tenyésztésnek köszönik létüket.  Leghiresebb s kisebb-nagyobb mértékben nálunk is tenyésztett  lófajták: az angol és az arab telivérló; a pinzgaui, percheron,  ardenni és clydesdali igásló; az amerikai és orosz ügető ló,  stb.

Újabban igen emelkedett a ló ára, mert mindinkább keresik  hadászati, paripázási, kocsizási és fuvarozási célokra, s a  mezőgazdaságnak belterjesebbé való válásánál a földmivelésnél is  több lovat használnak mint azelőtt. Ezért most többen  foglalkoznak a ló tenyésztésével, és különösen oly helyeken  tenyésztik sokan, ahol az okszerü lótenyésztés alapföltétele, t.  i. a csikó felnevelésére alkalmas legelők vannak, mert jó szivós  lovat csak legeltetés mellett lehet nevelni. A legelő  minőségétől függ azután, hogy minő lovak tenyésztessenek, mert  könnyü lovat csak oly gazdaságokban lehet tenyészteni, ahol  rövid füvü szárazabb legelők vannak, mig nehezebb lovak inkább  csak nedvesebb legelőkkel biró vidékeken nyerhetők. Nálunk a  lótenyésztők 3 neme különböztethető meg, u. m. először az állam,  mely a ménesbirtokon (l. Ménes) főleg közhasználatra szolgáló  fedezőmének nyerése végett tenyészt lovat;másodszor a nagy és  kis földbirtokos, tehát a mezőgazda, ki részint a maga  szükségletére, részint eladás végett tenyészt, és harmadszor a  sportember, ki főleg az angol telivérlovat tenyészti, s a  lóversenyeken nyerészkedik vele. A lovat lehet ménesben és lehet  házilag vagy gazdaságilag tenyészteni. A ménesbeli tenyésztésnél  a kancák egész évben hevernek, mert csak csikónevelés végett  tartatnak; ellenben a gazdasági lótenyésztésnél a dolgozó kancák  után nevelnek csikót; előbbi esetben többnyire állami, vagy  mások tulajdonában lévő mének által födözteti kancáit, de a  falusi lótenyésztők gyakran u. n. községi méneket is tartanak. A  ménesbeli lótenyésztés csak nagyobb földbirtokon lehetséges, és  ott is csak akkor, ha a tenyésztő elegendő tőkével bir, mert itt  a mezőgazdaság a ménesnek bizonyos tekintetben alárendeltjévé  lesz azáltal, hogy mindenekelőtt a ménes szükségleteiről kell  gondoskodnia; ellenben a gazdasági lótenyésztésnél utóbbi van a  mezőgazdasági üzemnek alárendelve, minélfogva annak jövedelmét  nem csak nem csorbítja, sőt növeli azáltal, hogy az igás lovak  olcsó pótlását teszi lehetségessé, s eladás által esetleg még  pénzt is hoz.

A lótenyésztésnél legfontosabb az, hogy a tenyészállatok  célszerüen választassanak meg, de miután a tenyésztő rendesen  már meglévő kancái után tenyészt, a mén kiválasztására kell  kiváló súlyt fektetni, vagyis a kancákat a rendelkezésre álló  mének közül azzal kell meghágatni, mely után a legjobb csikók  várhatók. A ménnek lehetőleg azon tulajdonságokkal kell birnia,  melyeknek elérése célul tűzetett ki, továbbá lehetőleg kevés  hibája legyen, és ne legyenek oly hibái, melyek a kancán is  előfordulnak, mert azok akkor biztosan átmennek a csikóra is; a  ménnek továbbá egészségesnek és családi betegségektől mentnek  kell lennie; nagysága helyes viszonyban álljon a kanca  nagyságával; szőrszine keresett (sötét) legyen, és kora csak  kivételesen haladja meg a 16 évet, az igen fiatal vagy az igen  vén mén után ritkán lehet jó csikót nyerni. A lovat 3-4, sőt a  telivérlovat gyakran csak 6-7 éves korától kezdve használják  tenyésztésre, de azután addig használják, mig termékenynek  mutatkozik (20-25 éves koráig), 1 ménre 50-60 kancát számítanak.  A hágatás tavasszal rendesen kézből történik, csak szilajon  tartott ménesekben van a csődör a kancák között, és födöz  tetszés szerint. Hágatás előtt többnyire kipróbálják a kancát,  hogy a mént fölveszi-e s e célra nemes anyaggal biró ménesekben  csekélyebb értékű próbaméneket tartanak. A kanca átlag 11  hónapig vemhes; a vemhesség első felében nem kiván különös  gondot, de a második felében jobban kell etetni, s nem szabad  gyorsan hajtani, mert attól elvetél; másrészt azonban az  istállóban sem kell sokat állni hagyni, mert a mérsékelt mozgás  jól hat reá. Az ellés a kancánál könnyen megy; ellés után a  kancát néhány napig gyengén tartják, azután jobb etetésre térnek  át, s főleg oly takarmányféléket etetnek, melyek kedvezően  hatnak a tejelválasztásra. Az újdonsült csikó 4 hetes koráig  csak tejjel él, azután szénát és zabot is kap, s 4-5 hónapos  korában fokozatosan elválasztatik. Az elválasztott csikóval az  első évben főleg csak elegendő zabot és szénát etetnek a  következő években nyáron lehetőleg csak a legelőn, télen pedig  szénán és szalmán tartják, de értékesebb csikókkal még a 2-ik,  sőt 3-ik évben is etetnek kevés zabot. A tenyésztésre nem  alkalmas méncsikók 1 éves korban kiheréltetnek. A csikóra igen  fontos, hogy sokat mozogjon, és hogy világos és tiszta levegőjü  istállóban tartassék. A lovak etetése főleg csak istállóban  történik, illetőleg csak a ménesbeli lovak és a csikók vannak  nyáron a legelőn. A ló fő tápláléka a széna és a zab, mely  utóbbi egész szemüen, de szalmaszecskával keverve oly  mennyiségben használtatik etetésre, amily mértékben munkára  használják a lovat, de kevesebbet érő s nehéz lovaknál a zabot  1/3-1/2 részéig tengerivel vagy más szemes vagy kereskedelmi  (hulladék) takarmánnyal is lehet helyettesíteni; a lovakkal  azután még szénát, szalmát és nyáron zöld takarmányt is etetnek,  ellenben a gyök- és gumós takarmányok, valamint a vizenyős gyári  hulladékok lehetőleg mellőztetnek. Fontos még a lónál a test  naponkénti tisztítása is, mi csak a legelőn tartózkodó lovaknál  fölösleges, de az istállóban tartottaknál már az elválasztott  csikónál kezdendő meg. Magyarországban a statisztikai évkönyvek  szerint kerek számban 2 millió ló van.

Lótenyésztésünk története röviden a következő: A magyarok  honfoglalás alkalmával lovon harcoltak, s igy kétségtelen,  Ázsiából lovakat hoztak magukkal, melyek kicsinyek, kevéssé  tetszetősek, de igen kitartóak voltak. Ezekhez járultak a  legyőzött népektől zsákmányolt és később a Nagy Lajos és a  következő királyok idejében Lengyelországból behozott lovak,  melyek a magyar lovat helyenként megváltoztatták, nagyobbá s  tetszetősebbé tették. De lovunk csak a török háboruk alkalmával  változott át gyökeresen, mert ekkor igen sok keleti ló  szereztetett zsákmány, ajándék vagy vásárlás útján, melyek az  egész országban, de kivált Erdélyben magas fokra emelték  lótenyésztésünket. A XVII. század vége felé spanyol lovak (l.  Andaluziai ló) hozattak be, melyek lovainkat szintén javították,  és különösen nagyobbá tették; végre e század kezdete óta arab és  angol telivér lovak importáltatnak, melyek az ország  lóállományának javítására használtatván, a mai lovak zömét  létesítették. magától érthető, hogy e sokoldalú keresztezés  lótenyésztésünk eredeti egyöntetüségét megszüntette; a kormány,  mely mindent megtesz, hogy lótenyésztésünket felvirágoztassa,  azelőtt még nem fektetett súlyt egy vérben való tenyésztésre,  most azonban a vidékek jellegrovására is már figyelem  fordíttatik. Magyarország délnyugati határán a nori ló hatolt  még az országba, mely a magyar lóval a muraközi s a pinkafői  lovat létesítette; legújabban pedig egyes nagybirtokokon a nehéz  nyugati lovat honosították meg, s részben tisztán tenyésztik,  részben kereszteznek vele. A tenyésztők zöme azonban könnyebb  hátas, kocsi- és hintós lovakat tenyészt. A faj nemesítésének  legfontosabb tényezői kétségkivül állami méneseink. Négy ily  ménesünk van u. m. a kisbéri az angol faj, a bábolnai az arab  faj számára, a mezőhegyesi, mely a legnagyobb s angol félvér  törzsön kivül nagy és kis Nonius és Gidran-ménest tart fenn s  végül a fogarasi. E ménesek lóállománya 1893. végével 3550  darabra rúgott. Magyarország lótenyésztése egészben véve már  meglehetős magas fokon áll, mert hazánk nemcsak a katonaságot  látja el lovakkal, de az utolsó években (1891-94) évente 18-20  ezer darabot szállít ki 6-8 millió forint értékben, s e kedvező  állását első sorban az államnak köszöni, mert az a tenyésztőket  jó fedezőménekkel látja el (l. Fedeztetési állomás), és minden  megyében lótenyésztési bizottságot alakított, melyek a kormány  (földmivelési minisztérium) és a tenyésztők között  közvetítőkként szerepelnek. A lótenyésztők az egyes méneseket,  valamint lótörzseket bélyegekkel látják el.

A honvéd-huszárezredeknél a rendszeresített keretállomány  mellett felesleges idomított lovakat vállalkozóknak adják ki  tartásra és munkára való felhasználásra. A lovak kiadása a  Ló-igazolvány-könyvvel történik, melynek a vállalkozó és a  honvédségi kincstár jogait és kötelezettségeit felsoroló  kötelezvény kiegészítő részét alkotják. A tartásra kiadott lovak  az átvétel évének okt. 1-től számított 5 évi kitünő, illetőleg 6  évi katonai szolgálatra alkalmas állapotban való tartás után a  vállalkozó korlátlan tulajdonába engedtetnek át. A lovak  rendszerint évente kétszer: tavasszal és az őszi  fegyvergyakorlatok után adatnak ki tartásra és a tartatásra  kiadott lovak minden év márc. havában és ezenkivül a tényleges  szolgálatra való beidézés alkalmával (őszi gyakorlatokra stb.)  vegyes bizottságok által vizsgáltatnak meg. V. ö. A m. kir.  honvédség lóügyeire vonatkozó szabályokat.

Ló  a neve ama tornaszernek, amely alkotásánál fogva csak némileg  emlékeztet ugyan a lóra, de amelyen ugyanazon gyakorlatokat  végzi a tornász, mint amelyeket a lovaskatona a helyben álló  lovon szokott végezni. A ló egy körülbelől 180 cm. hosszuságu  hengerded hosszukás fatest, mely az u. n. fejnél keskenyebb,  mint többi részében, felülete azonban egy szinvonalt képez. Ezen  hengerded fatestet rendesen még párnázott bőrrel vonják be s  négy emelhető és süllyeszthető lábra állítják; magán a testen  még két egymástól mintegy vállszélességnyi távolságra álló kápa  számára van nyilás hagyva; a kápák vagy markolhatók, midőn olyan  gyakorlatokat végzünk, amelyeknél fogózkodás szükséges, vagy  laposak, egészen a ló hátához simulók, amikor a gyakorlatokat  csak kézfeltétellel, vagy egészen szabadon végezzük. A lovon  számtalan sok gyakorlat végezhető; ügyes előtornász egy  alapgyakorlatból tetszése szerint képes a legkülönfélébb és  legtetszetősebb gyakorlatok egész sorozatát kifejteni. A lovon a  gyakorlatokat vagy helyből vagy rohamból végezzük. Mindkét  esetben a gyakorlatok csoportjai a következők: támaszok,  átugrások kápafogással, átugrások kézfeltétellel, szabad  átugrások, felülések, körzések. A ló mint tornaszer már az  ókorban a rómaiaknál is ismeretes volt, használták gyakorlatra a  gladiatorok, sőt a katonaság is s különösen a le- és  felszállások begyakorlására szolgált, épp ugy mint a középkori  lovagi tornajátékoknál is.
Lóáldozat 
A turán vagy ural-altaji népeknél általánosan el volt terjedve  az a szokás, hogy teheneiknek leginkább lovat, különösen pedig  fehér lovat áldoztak, melynek húsát földarabolva egy nagy üstben  megfőzték, egy részt belőle az istennek szentelve a tűzbe  dobtak, a többit pedig az áldozatnál jelenvoltak megették. Ez a  lakmározással egybekötött vallásos szertartás az, amit a magyar  áldomásnak (l. o.) nevezett. A szokás a legősibb korba megy  vissza. Herodotos szerint (IV. 60-61) megvolt már a régi  szittyáknál is és pedig az egész szittya népnél egyformán folyt  le minden ünnepi alkalommal. Béla Névtelen legyezője szerint  szokásban volt a régi magyaroknál s a középkori utazók,  Rubruquis, Marco Polo szerint az akkor még pogány tatároknál és  mongoloknál. Megvan még ma is a pogány voguloknál, osztyákoknál,  votjákoknál, csuvasoknál és az Altaji mentén lakozó török-tatár  törzseknél. Elterjedt a szokás az ural-altajisággal vegyült árja  népeknél is, különösen a régi hinduknál és persáknál, akikről a  legújabb tudományos kutatások kezdik konstatálni, hogy nagymérvü  uralaltaji (szittyaféle) elemet vettek magukba, nevezetesen a  görög és hindu mondákban egyformán emlegetett félig ember-,  félig lótestünek képzelt, vagyis lovas kentaurokat vagy  gandharokat. Lovat áldoztak a turán népek a temetési tor  alkalmával is. Épp ugy emlegetik a régi irók, mint Herodotos a  szittyákról, Albericus Monachus és Joinville a kunokról,  Rubruquis és Marco Polo a tatárokról és mongolokról, mint a mai  utazók a még pogány szibériai és altaji turán törzsekről. Az  orosz- és magyarországi régészeti leletek is tanusítják ezt.  Nálunk legelébb olyan leletekben fordul elő a megölt lóval való  temetkezés, melyek a római korba nyulnak vissza, még pedig azon  vidéken, hol azon időben jazigok tanyáztak. A leletek pontosabb  vizsgálata, p. a nagykőrösi Földvár melletti római kori barbár  temetőben s Mindszenten amellett tanuskodik, hogy a ló húsát a  tor alkalmával elfogyasztották s csak a csontokat temették a  sírba. A népvándorlás korában a hunn, és avarkori, ugyszintén a  pogány magyar sírokban már az egész lovat eltemették és pedig  egy pár esetben a nyomok arra mutatnak, hogy a lovat elevenen  tették a sírba, miként az egykoru Albericus Monachus és  Joinville ezt a pogány kunokról irja. Van azonban arra is példa,  hogy a régi magyarok nem az egész lovat, hanem csak a koponyáját  és patáit temették el, mint Csornán, Szolyván, Monajon,  Kecskeméten stb. Ugy látszik, az ilyenek szegényebben voltak s  ugyanazon lóból tettek egy részt a halott számára a sírba,  melynek másik részét a halotti tor alkalmával elfogyasztották,  mig a gazdagabbak külön lovat áldoztak a torra s megint másikat  tettek a sírba a halott mellé, néha többet is, p. Albericus írja  az 1241. Konstantinápoly alatt elhunyt Jonas kun királyról, hogy  26 lovat temettek el vele elevenen. A lóval való temetkezés  szokása is elterjedt azon árja népeknél, melyek a turánokkal  érintkeztek, igy a jazigokkal és alánokkal vegyült magyarországi  germánoknál már a IV-V. sz.-ban szokásba jött, az északiaknál  pedig a VIII-IX. sz.-ból vannak emlékei. Ugyszintén a szlávoknál  is megvolt ez a szokás a népvándorlás korában; de az árjaságnál  mindig csak kivételesen fordul elő, általános szokássá sohasem  vált s amikor és ahol nyomait találjuk, mindannyiszor rá lehet  mutatni valamelyik ural-altaji népre, mellyel az illető árja  népség a lóval való temetkezéssel egyidejüleg valaminemü  kapcsolatban volt.
Lóállítás  és lókisajátítás

A hadseregnek általános vagy csak részben való  mozgósításakor a király rendeletére a hadsereg lóállományát  országos lóállítással egészítik ki, amikor minden  hadiszolgálatra alkalmas lónak tulajdonosa köteles, ha erre  felhivják, lovát elővezettetni és megfelelő áron a kincstár  tulajdonába átengedni. A mozgósításkor ekként kisajátítandó  lovak számát a közös hadügyminiszter évente a honvédelmi ügyek  minisztereivel közli. A lószükségletnek a két államra (osztrák  és magyar) való kivetése az államokban létező összes lovak  összeirásának eredményei szerint történik. Az iker államok  mindegyikét L.-i területekre osztották fel, melyek mindegyikében  lóavatási helységek (Assenplätze) jelöltettek ki. Minden év  elején kijelölik az esetleges mozgósításkor működő  lókisajátítási bizottságokat, melyeknek tagjai: a szolgabiró  (polgármester, vagy ennek helyettese) mint elnök, egy  törzstiszt, egy állatorvos vagy gyógykovács, a a lótulajdonosok  közül választott két bizalmi férfi és 2-3 felesketett becslő. L.  esetén e bizottságok elé vezetendők mindazok a lovak, melyek az  állítási évben negyedik évüket már betöltötték vagy betöltik; a  bizottság az elébe vezetett lovakat megvizsgálja, a  hadiszolgálatra alkalmasakat: hátas, hámos és málhát hordó  lovakra osztályozza, megbélyegezteti, a kisajátítási árt  kifizetteti s a lovakat ott helyben a kincstár tulajdonába  véteti át. Azok a lótulajdonosok, kik lovaikat előállítani  elmulasztják, kényszeríttetnek erre s ha mulasztásukat az illető  politikai hatóság előtt kellőleg igazolni nem tudják, a lovaknak  kényszer útján való előállítása által okozott költségeknek  megtérítésén kivül, minden egyes ló után fizetendő 100 forintnyi  birság fizetésére itéltetnek el. Ha a kisajátítási kerületek  egyes községei a reájuk kivetett összes lójutalékot önkéntesen  egyszerre állíthatják elő, akkor az állam minden kisajátított  lónak árát 10%-kal megtoldja. A L.-i kötelezettség alól fel  vannak mentve: a király és az uralkodóház tagjainak  udvartartásához tartozó és azok az állami szolgálatban levő  lovak, melyek közérdeküknél fogva nem nélkülözhetők (p.  postamesterek, ménesek, stb. lovai). A lóavatási eljárást  részletesen az 1891 ápr. 3. kelt 16 500 számu honv. min.  rendelet szabályozza.

Lóavatás  a hadsereg hátas, hámos és málhát hordó lóállományának  kiegészítésére szükséges lovakat részint pótló- (avató-)  bizottságok, részint pedig a csapatok maguk vásárolják össze  (kézi bevásárlás). Valamennyi minőségű lónak bevásárlására a  közös hadügyminiszter évente átlagos pótló-árt állapít meg. A  lovassági és tüzérségi altiszti hátas lovak 155, illetőleg 158  cm. aluli és 166 cm. felüli lovak csakis más tekintetben való  kitünő minőségüknél fogva vásárolhatók be; tüzérségi hátas és  valamennyi hámos lovak 161-168 cm.; málhát hordó lovak pedig  148-153 cm. magasak legyenek. Valamennyi ló 5 évnél fiatalabb és  7 évnél idősebb ne legyen. Tiszti hátas és jobbfaju hámos lovak  beszerzésére a közös hadügyminiszter nagyobb pótlóárt állapít  meg.

Lócsiszár
gúnyos értelemben a lókereskedő, mert eladandó lovait azáltal  teszi tetszetősebbé, hogy a ló testét sokat keféli és törölgeti,  mintegy kicsiszolja, hogy fényesebb legyen.
Lóerő
 a munkasikernek (effektus) vagyis az időegységenként végzett  munkának egysége. Nagysága = 75 kilogramméter másodpercenkint.  Megjegyezendő azonban, hogy tartósan befogott lónak átlagos  munkasikere jóval kisebb.
Lófő
(primi pili), a székely nemzet hajdani rangsorozása szerint L.  (lovasfő, lófejü) székelyek ama rendbeliek voltak, kik a hadban  lóháton, a maguk lován voltak kötelesek szolgálni. V. ö. Báthory  István levelét 1583-ból (Történeti tár, VIII. 234.). L. még  Főrendek.
Lókimélő
 a befogó készülék és a kocsi vagy munkagép közé iktatva, az  állat egyenlőtlen járásából és az egyenlőtlen ellenállásokból  származó lökéseket fogja fel s igy a lovakat és a gépeket a  lökések káros hatásától megóvja. Tokba zárt kaucsuk-lapokból v.  tekercsrugóból készül. Ezen rugalmas közeg nagyobb  ellenállásoknál v. az állatok rántásánál összeszorul s igy az  erőfölösleget magába fölveszi, hogy azt később a gépre ismét  átvigye és ezáltal a vonóerő veszteségét elhárítsa. Ily L.-k  tehát különösen nyugtalan járásu állatoknál és rossz utakon  ajánlatosak, de igen jó szolgálatot tesznek az indításnál a  járgányon is, melynél ily rugalmas közeg nélkül a vonóállatok  esetleg annyira megránthatják a járgányt, hogy annak fogazása  eltörhetik. A gyakorlat igényeinek megfelelő Sack Rudolf által  szerkesztett L.-t mutatunk be az ábrában. E L. hattagu csuklós  keretből és közbefogott tekercsrugóból áll. Nyugvó állapotban a  keret derékszögü négyszöget képez, melynek a rugó tengelyével  párhuzamos oldalai két-két részből állanak és csuklókat  képeznek; e csuklók a vonórúddal, illetve a ragasztókészülékkel  vannak összekötve, E L. egyúttal a szükséges vonóerőt is jelzi.
Lópestis
eddig közelebbről nem ismert betegsége a lovaknak Afrikában  (afrikai L.), ahol lassankint igensúlyos járványképen  jelentkezik és nagy veszteségeket okoz. Némelyek a lépfene,  mások a tifusz v. a járványos agy-, gerinc-agy burokgyulladás  különös alakjának tartják. Tünetei: magas láz, vérzések a test  különböző szöveteibe, rohamos gyöngülés, nehéz lélegzés és  szapora érverés.A betegség többnyire 2-3nap alatt halálra vezet.
Lóugrás
A sakkjáték egy figurája; a lovas haladásában ugrásokat tesz,  még pedig olyformán, hogy az általa elfoglalt kockáról egyenes  vonalban, előre v. hátra, v. jobbra v. balra egyenes vonalban,  két-két kocka lapot átugorva az igy elért távon jobbra v. balra  eső kockára ugrik. E haladási módot nevezik L.-nak.
Lovagintézmény 
A középkori lovagság összes jellemző tulajdonságainak  foglalatja. Eredetére nézve a középkori L. a régi rómaival  semminemü összefüggésben nincsen. A középkori L. az u. n.  comitatus-ból, kiséretből eredt, melynek tagjai egy általuk  választott vezér vezetése alatt állottak. ilyenek voltak a szt.  Grál lovagjai, Artus király köre stb. Egy-egy ily comitatus  tagjai vezérüktől hűbért nyertek, melynek fejében a hűbérúr  irányában különféle szolgálatokra, főleg katonai szolgálatokra  voltak kötelezve. A hűbéri intézmény fejlődésével karöltve járt  a L. fejlődése is, melyre különösen a keresztes hadjáratok  folytak be. Ezek által érintkezésbe jutott a L. a  D.-franciaországi lovagsággal, melynek finom jellege átment a  többi lovagokra is. Kifejezést nyert ez az egész L.  finomodásában, erkölcsi fejlődésében, és ezzel karöltve járt egy  külön énekfaj, az u. n. Minnesang fejlődése. Nagyban befolyt a  L. fejlődésére a különféle egyházi lovagrendek alakulása, mely  épp a keresztes hadjáratok alatt történt. A L. korául főleg a  XI-XIV. sz. tekinthető. Hogy valaki a lovagi rendbe  fölvétethessék, arra külön iskolát kellett végeznie. Hét éves  korában a nemesi fiu valamely lovagi v. hercegi udvarhoz került,  hol mint nemesi apród 14. évéig szolgált. 14. évében  fegyverhordó lett s 21. évében lovaggá ütötték. A lovaggá ütést  vallási gyakorlatok, böjtölés, gyónás és áldozás előzte meg. A  kitűzött napon két lovagi tanuval, kik bizonyították a jelölt  lovagi származását, kifogástalan erkölcsét és vagyoni  viszonyait, megjelent a felavató előtt. Páncélosan, de sisak,  kard és pajzs nélkül két tanu között letérdelt, mire a felavató  a meztelen karddal fején, vállán és arcán érintette, miközben a  következőt mondá: <Isten és Mária tiszteletére, tűrd el ez ütést  és többé egyet sem. Légy bátor, igaz és derék; jobb lovagnak  lenni, mint szolgának>. Ezzel véget ért a lovaggá ütés, mire a  jelöltre adták a kardot, pajzst, sisakot és sarkantyukat. A  lovagnak joga volt címerét és jelmondatát pajzsán viselni.  Fegyverzetét és lovát büntetlenül elvenni nem volt szabad. Ha  fogságba esett, lovagi szava mellett bilincsek nélkül járhatott;  mindennemü adózás alól ment volt, ellenben alattvalóira adót  vethetett ki stb. Joga volt továbbá a lovaggá ütést bárkinek  kiszolgáltatni. A L. fényoldalai mellett azonban nem hiányoztak  az árnyoldalak sem, igy főleg a kóbor lovagok, főleg Francia- és  Spanyolországban, kik az országban kóborolva a közbiztonságot  nem egyszer veszélyeztették. Béke idején a lovagok váraikban  egyhangu életet éltek, melybe csak vadászat és lovagjátékok (u.  n. tornák) hoztak változatosságot. A középkori intézmények  bomlásával együtt járt a L. hanyatlása is, mely az ököljog  korában már a rablólovagok intézményévé fejlődött ki. A lőpor  feltalálása adta meg a kegyelemdöfést a L.-nek, mely virágzása  tetőpontját I. Miksa császár idejében érte el, kit kortársai az  utolsó lovagnak neveztek. Ettől kezdve az intézmény mindinkább  hanyatlott. Majdnem napjainkig tartották magukat az u. n. lovagi  birtokok, sőt a német birodalom megszünéséig tartották magukat  az u. n. birodalmi lovagok, kik birodalmi közvetlenséggel  birtak.
Lovagi rend
 (ném. Ritterthum, franc. chevalerie), a IX. sz. első felében  keletkezett. Keletkezésének első oka lovas fegyveresekből álló  katonaság alakításának szüksége. Kiváló tényező voltak itt a  magyarok, tisztán lovasokból álló seregeikkel. A lovasság, mely  a nyugati népeknél addig alárendelt szerepet játszott,  lassankint a seregek zömét kezdte képezni s a dolgok ugy  alakultak, hogy a lovasokat a gyalog harcosokkal szemben  előkelőbbeknek kezdték tartani, minek folytán a lovasok most már  mint lovagok felsőbb társadalmi osztályt képeztek. Nagy  befolyással voltak a L. alakulására a keresztes hadjáratok és az  egyházi lovagszerzetek, u. m. a templariusok; a János vitézek  (Milites Hospitalis S. Joannis Hierosolymitani) és anémet rend  (Ordo Beatae Mariae Teutonicorum). V. ö. Perrot, Collection  historique des ordres de chevalerie: Biedenfeld, Gesch. u.  Verfass. aller geistl. u. weitl. Ritterorden: Oltványi P., A  jeruzsálemi szent sír és lovagrendjének rövid története (Szeged  1882); Bertouch E., Kurzgefasste Geschichte d. geistl.  Genossenschaften etc. (Wiesbaden 1887). L. még Lovagintézmény.
Lovagköltészet
Lovagköltészet  alatt a középkori irodalom azon költői termékeit értjük,  melyekben a lovagság világnézete és ideálja a legteljesebb  mértékben érvényre jut. Különösen azon lovagregények és költői  elbeszélések tartoznak ide, melyek Artus király (l. o.) és a  kerek asztal (tavola rotonda) mondakörével foglalkoznak. L.  Herold-költészet.
Lovaglás
 a lónak embervitelre való alkalmazása. A lovas csakis akkor  veheti hasznát a L.-nak, ha lovát teljes akarata szerint  kormányozhatja és e mellett még más teendőt is végezhet, mint p.  fegyvert használhat stb. E követelményeknek csakis a L.-hoz  szoktatott és arra tanított (idomított) lovon ülő, hosszas  gyakorlat v. rendszeres oktatás által kiképzett lovas felelhet  meg. A lóidomításnál megkülönböztetjük a közönséges L.-t a  műlovaglásra való idomítástól, mely utóbbit <magas iskolának> is  nevezik.  A közönséges idomításnál csakis arra törekszünk, hogy a ló  kitartó és föltétlenül engedelmes legyen; készségesen előre  menjen, a kívánt ütemet egyenletesen megtartsa, a közönségesen  előforduló akadályokon készségesen és lehetőleg csekély  erőkifejtéssel áthatoljon és valamennyi jármódban engedje magát  fordítani és megállítani. A lóidomítás kezdetén a fiatal lovat  csakis arra tanítják és szoktatják, hogy a lovast nyugodtan  hordja; csakis amikor e célt már elértük, foghatunk a valódi  idomításhoz. Mindenekelőtt a lovat fürgén járóvá teszik és arra  tanítják, hogy a szár- és combsegítségeket megértse s azoknak  engedelmeskedjen. E közben arra kell törekedni, hogy a helyes  nyak- és fejtartást elsajátítsa, minden jármódban könnyen oldalt  fordíttathassék s a vágtatásba való helyes beugrást megtanulja.  Később a lovat már feszítőzablával kantározzák fel és végre  következnek az edzési gyakorlatok. A ló idomítása közben az  idomítónak mindig nagy türelemmel és lehetőleg jó bánásmóddal  arra kell törekedni, hogy a ló megértse, hogy mit követelnek  tőle; büntetni csakis akkor szabad, ha az idomító bizonyosan  tudja, hogy a ló megértette ugyan, hogy mit követelnek tőle, de  ezt nem akarja megtenni. A lóval való bánásmód az istállóban a  ló jellemére, annak mikénti ápolása pedig egészségére s  erőkifejthetési képességére nagy befolyást gyakorol, amiért is  szükséges, hogy az idomító mind a két körülményre különös  figyelmet fordítson. Természeténél fogva általában egy ló sem  gonosz; csakis durva bánásmód által válik azzá, míg szelid  bánásmóddal még a már gonosszá vált ló is javítható. Az  idomítónak alapos lóismerőnek is kell lennie, mert csak ily  egyén képes az idomítás alatt a ló alkatát,korát és erejét  kellően tekintetbe venni.
A ló jármódjai
A ló járómódjai: a lépés, az ügetés, a vágta és a futtatás. A  lépés az a járó mód, mely a lovat legkevésbbé erőlteti meg. A  lépés élénk és annyira tért nyerő legyen, hogy a ló minden  percben legalább 140 emberlépésnyi (105 méter) távolságra  haladjon. A lépésnek egyik korcsneme a poroszkálás, melynél  ugyanazon oldalu első és hátsó láb egyszerre lép ki. Az ügetés  nagyobb távolságokra való haladásra a gyorsított járómódok közül  a legcélszerübb, mivel ezt a ló legtovább győzi. Kétféle ügetést  különböztetnek meg: a rövidet, mellyel egy perc alatt 300  lépésnyi távolságra (225 méter) kell jutni s a sebes ügetést,  melyet csakis a lovak idomítása alatt alkalmaznak, hogy a lóban  a menetösztönt felébresszék s annak menetképességét  kifejlesszék. A vágta nagyobb távolságra a lovat felette  megerőltető járómód, a lovat azonban ebben is annyira  gyakoroltassanak, hogy 3000-4000 lépésnyire (21/4-3 kilométer)  is vágtatva mehessenek, anélkül hogy kimerülnének. Kétféle  vágtában gyakorolják a lovat: a rövidre, melyet csakis a  lovardában járatják azért, hogy a ló a vágta közben  végrehajtandó rövid fordulatokhoz és a rövid megálláshoz  szükséges egyensúly megnyerésében gyakoroltassék. Gyakorlatban  mindig a sebes vágtát alkalmazzák, mellyel a ló egy perc alatt  500 lépésre (375 méterre) s átlag 9 perc alatt 3 kilométerre  halad. A futtatás (carriére) a legnagyobb erőmegfeszítésig  fokozott vágta és csak rövid távolságokra alkalmazható.
Lóidomítás

A lóidomítás alatt a lovat helyes <támaszkodás>-hoz kell  szoktatni; ez abban áll, hogy a ló állkapcsai a zablában mindig  némi gyönge támaszt keressenek; ha a támaszkodás felette kemény  v. igen erős, akkor a lovas csak erőmegfeszítéssel képes lovát  vezetni v. megállítani; <szívós>-nak nevezik azt a támaszkodást,  melynek a lovas engedése v. visszatartása a támaszkodás fokában  változást nem idéz elő; ez a ló érzékeinek tompultságától  származik és leginkább sárló kancáknál vagy kábaságra hajlandó  lovaknál fordul elő. <Kéz- vagyis szár mögött létel>-nek nevezik  azt, ha a ló a zablára való támaszkodástól irtózik és nem akar  előre menni; ez leginkább oly lovaknál fordul elő, melyek igen  érzékeny szájuak és melyek a szárak tulságos meghúzása v.  rángatása által a támaszkodástól elriasztattak; ilylovak a hátsó  lábon teendő fordulatoknál gyakran nem engedelmeskednek és  ilyenkor fejöket akként helyezik, hogy a szár kezelése  hatástalanná válik. 

A lónak fejtartására általános szabály nem állapítható meg; az a  ló testalkotásától függ; általában az a fejtartás a legjobb,  mellyel a ló legkényelmesebben járhat és még erősen megragadva  is engedelmes marad. A legtöbb lóra a legcélszerübb fejtartás  az, amelynél a ló feje majdnem függőlegesen, orra pedig  csípőivel egyenlő magasságban áll. Egyenes vonalon való járás  alatt a ló feje egyenest állítandó; minden fordulatkor a ló feje  kevéssé <befelé>, azaz a fordulat oldala felé állítandó. A lófej  oldaltartásához szükséges nyakhajlítás ott történjék, ahol a fej  a nyakkal egyesül, t. i. az állkapcák mögött; a hajltás csakis  oly mérvü legyen, hogy a lovas a ló nyakán át lenézvén, a ló  belső szemívét láthassa.

A ló <összeszedése> alatt azt értik, ha  a lovas mindkét szárnak erősebb meghúzása mellett még combjaival  is szorítja a lovat; ekkor a lónak nyaka és feje magasabb  állásba jut s a ló hátsó lábait jobban maga alá veszi.  Az oldaljárásokkal a lóval megértetjük, hogy a szármeghúzással  és a combnyomással mit akarunk elérni. Közönségesen csakis a  következő oldaljárások gyakoroltatnak: <vállat be>,  <féloldalazás>, <fart be> és <egész oldalazás>.

Az oldaljárások  csakis lépésben gyakoroltatnak. A lovasnak mindig szem előtt  kell tartania, hogy a ló főleg a szárakkal vezetendő és a combok  a vezetést csak támogatják; az oldaljárásoknál soha sem szabad  csupán csak az egyik combbal hatni; mindig az egyik comb a lovat  oldalt járatja, a másik pedig az oldal felé való sietést  gátolja, v. pedig a lovat, ha magát visszatartaná, előre  ösztönzi.  Az akadályokon való áthatolást eleinte lovas nélkül  gyakoroltatják, hogy a fiatal ló bátor, nyugodt nekimenésre  szoktattassék, anélkül hogy lábai a lovas súlya alatt cél nélkül  megerőltetnének és a lovas veszélyeztetnék; mikor a ló lovas  nélkül a közönségesen előforduló akadályokon, azaz vízzel telt  és száraz árkokon, sorompókon, sorompós árkokon nyugodtan és  biztosan átugrik, továbbá átugratásra felette széles, vízzel  telt, valamint száraz árkokon keresztül ügyesen átmászik,  meredek lejtőkön biztosan felmászik és végre némileg ingoványos  helyeken félelem nélkül áthalad, akkor azután hozzászoktatandó,  hogy mindezen akadályokon lovassal is áthatoljon. Az árkok  kezdetben egy, később két méter szélesek s a sorompók eleinte  csak 45, később azután fokozatosan mindig magasabbak lgyenek,  míg végre 80 cm. magasságuak lehetnek. 

Az úszást is előbb lovas nélkül kell gyakoroltatni; hogy a ló a  vízbe való menéstől ne irtózzon, előbb 1-1,5 m. kemény talaju  vizen kell néhányszor átlovagolni. Az úszást mindig áramló  folyóvizeken gyakorolják, mert éppen az áramlat legyőzése képezi  az úszás nehezebb részét és következőleg ezt kell főleg  gyakoroltatni.  A magas iskola szerinti idomításnak célja az, hogy a ló képes  legyen oly testtartással is egyensúlyban maradni, mellyel a test  súlypontján át képzelhető függőleges a csipőkön áthalad, míg a  közönséges idomításnál megelégszünk, ha az említett függőleges  valamivel hátrább esik, mint a nem idomított lónál. A magas  iskola megkülönbözteti a földön és a föld fölött begyakorlandó  mozdulatokat, melyek mindannyian a ló természetes járómódjainak  és ugrásainak tökéletesbítései.

A magas iskola járómódjai: a  passage, a piaffe vagyis <büszke lépés> és a redoppe; a föld  fölött azaz felugrás közben végzendő gyakorlatok: a levade,  pesade, terre á terre, mezaire, courbette, crouppade, ballotade  és a capriole.  Embereknek a L.-ra való oktatására jól idomított lovakat  használnak, melyeknek határozott, de nem igen kemény járásuk  van. Ha a kezdő lovas a lovon való üléshez már némileg  hozzászokott, akkor nem lovagoltatják mindig ugyanazon az egy  lovon, hanem folytonosan más-más természetü lovat adnak alája.  Mielőtt a kezdő lovast a vezetésre oktatnák, a lépő, ügető és  vágtató lovon való nyugodt és helyes ülésre szoktatják. A L.-ban  való oktatást három időszakra osztják: az elsőben arra  törekednek, hogy a kezdő lovas a lóhoz bizalmat és helyes,  szilárd ülést nyerjen; a másodikban a csikó-zablával való  vezetést és a harmadikban végre a feszítő zablával való  lovaglást és annak lóháton való használatát tanítják.

Lovagló iskola
Lovagló iskola  rendeltetése, hogy lovagló tanárokat és lovaknak a magas  iskolában való idomítására képes lóidomítókat képezzen ki. A  tanítványokat nemcsak gyakorlatilag, hanem elméletileg is  alaposan képezik ki (lóisme, a patkolás elmélete, a lótenyésztés  alapelvei, a ló élelmezése, ápolása, betegségeinek felismerése  és állatorvos megérkezéséig való gyógyítása, a ló  felszereléséhez tartozó tárgyak kiválasztásánál és  alkalmazásánál követendő elvek stb.). A magas iskolát (l.  Lovaglás) tanulják az udvartartáshoz tartozó L.-ban, a  közönséges, vagyis campagne-lovaglást legalaposabban tanítják a  közös hadsereg szakképzőintézetei közé tartozó Katonai lovagló  tanári intézetben (Bécsben), melyben lovas-, tüzér- és  vonat-tisztek egyöntetü alapelvek szerint képeztetnek ki lovagló  tanárokká és lóidomítókká. A tanfolyam rendesen 1 évig tart,  különösen alkalmas tisztek 2 évig képeztetnek ki.
Lovagok
 (lat. eques). Eredetileg a. m. lovon ülő harcos. A L. a régi  Rómában és később aközépkorban külön osztályokat alkottak.  Rómában a L. intézménye Romulusra vezettetett vissza, ki a három  törzsből: Ramnes, Tities és Luceres, három centuria lovast  állított föl a háborui szolgálatokra. Az első királyok alatt a  centuriák száma hatra emelkedett. Servius Tullius, ki a római  alkotmányt reformálta, a katonaságnál is új reformokat léptetett  életbe, amennyiben Róma plebejus lakosait is kötelezte hadi  szolgálatra. Azok közül, kiknek vagyona az általa alakított  osztályok legelsejét fölülmulta, 12 lovas centuriát alkotott,  ezen összesen 1800 főnyi csapat volt Rómában a lovagrendnek  (ordo equestris) kezdete. Lovat az államtól nyertek, hasonlókép  pénzsegélyt annak ellátására, de zsoldot nem. Nemsokára a lovagi  rendre nézve is vagyoni qualifikációt állapítottak meg és pedig  előbb 400 000, később 600 000 sestertiust. lovagi  qualifikációval birók száma egyébként már az első századokban  nagyobb volt, mint amennyi hely a lovagi rendben volt. Ez  utóbbiba való fölvétel, a létszám nyilvántartása, s a rendből  való esetleges kizárás a cenzor föladata volt. Idővel a lovag  címbe azokat is befoglalták, kik a lovagrend tagjai ugyan nem  voltak, de abba való belépésre jogosultak voltak, vagy  lovagszolgálatokat önként, saját lovukkal teljesítettek (equites  equo privato). A lovagrend tehát Rómában idővel egyesítette a  város születési és pénzarisztokráciáját. Később változás állott  be. Kr. e. 129. hozott néphatározat értelmében a szenátorok  mindennemü nyilvános pénzügyletektől eltiltattak, és ekkor a  lovagrend a tőkepénzesek és kereskedők rendjévé vált. Cajus  Gracchus alatt nagyban emelkedett a lovagrend tekintélye, főleg  miután Gracchus nekik engedte át Ázsiában az adóbeszedést. A  123-ik évi lex judiciaria az esküdtszékekben való részvételt  majdnem kizárólag a L. kezébe adta. Egyidejüleg a L. küljelek  által is jelezni kezdték magasabb állásukat. Igy arany gyűrüt  kezdtek hordani az addig szokásos vas- vagy rézgyűrü helyett;  tógájukon az augustus clavus-t, két keskeny szegélyből álló  bíborszegélyt. Egyúttal a szinházakban külön helyeket  biztosítottak maguknak. Sulla 82-79. alatt minden jogokat  elvette tőlük, ellenben Pompejus 70-ben és 67-ben ismét  visszaadta nekik kiváltságaikat. Marius idejében a L. hadi  szolgálata ugyszólván teljesen megszünt. ők maguk egy városi  elite gárdát alkottak, mely főleg nagy ünnepélyek alkalmával  szerepelt; vezérük a princeps juventutis volt. Azon csekély  számu lovag, ki a hadseregben szolgált, rendesen a cohors  praetoriában katonáskodott mint lovas, vagy tiszti állást  foglalt el. V. ü. Madwig, Kleine phil. Schriften (Lipcse 1875);  Zumpt, Über die römischen Ritter und den Ritterstand in Rom  (Berlin 1840).
Lovagpróba 
Az őspróbánál annak kimutatása, hogy az illető ősei lovagi  eredetüek.
Lovarda 
(franc. manége), 18-22 m. széles és 36-40 m. hosszu  négyszögletes tér, melyet mintegy 15-20 cm.-nyivastag, kövecsek  nélküli homok- vagy a timárok által már kihasznált  cserhéj-réteggel borítanak. Zártnak mondják a L.-t, ha be van  kerítve, nyiltnak, ha nincsen bekerítve, fedett pedig az a L.,  mely háztetőt tartó falakkal van körülvéve; ez utóbbi esetben az  ablakok alsó széle legalább 3 méterre legyen a föld szinétől és  a falak alsó részéhez rézsutosan álló, 2 m. magas pallózatot  állítanak (Bande), hogy a lovasok a falak hosszant való lovaglás  közben lábaikkal a falat ne érintsék.
Lovasított 
(ezelőtt lovatos), gyalogos csapatnak egyes tagja, vagy  alosztálya, mely lóháton teljesítendő szolgálatra van hivatva.  Lovatosoknak nevezték különösen a mult században a gyalogság  azon egyéneit, akik requirált lovakon szállíttattak gyorsan  valamely távol fekvő helyiség megszállása végett.
Lovasság 

(franc. cavalerie), főleg lóháton, szálfegyverekkel (kard, dsida  stb.) és csak kivételesen gyalog, lövőfegyverekkel harcoló  csapatok teszik a hadseregek L.-át, melynek főfeladatai: 1. a  vezéreknek az ellenség hadmozdulatairól megbizható hireket  szerezni és beküldeni s viszont meggátolni azt, hogy az ellenség  L.-a saját hadseregünk hadmozdulatait és elhelyezési viszonyait  kikémlelhesse; 2. az ellenséges hadseregnek a hadászati  alapjával való összeköttetéseit (vasutakat, utakat, hidakat,  telegráfvonalakat stb.) lehetőleg hasznavehetetlenné tenni, az  ellenséges hadsereg mögött levő raktárakat megsemmisíteni s ha  mindezt végre nem is hajthatja, legalább az ellenséget arra  kényszeríteni, hogy összeköttetéseinek biztosítására tekintélyes  hadierőket hagyjon hátra s ezzel a csatatéren megjelenhető  hadierejét gyengítse; 3. acsatatéren a harc alatt a saját  hadseregének szárnyait megkerültetések ellen biztosítani s  lehetőleg az ellenséges harcvonal mögé kerülve, ott félelmet,  rendetlenséget és zürzavart idézni elő; 4. a csata befejezésekor  a L. feladata merész rohamokkal a már megingatott ellenséget  megfutásra kényszeríteni s a futó ellenség erélyes és tartós  üldözése által lehetőleg sok hadifoglyot ejteni és hadizsákmányt  elfoglalni; 5. a futó ellenség gyülekezését s ujból harcra való  rendezését lehetőleg késleltetni, végre 6. vesztett csata után  az ellenség L.-át feltartóztatni, hogy az seregünket ne  üldözhesse s hátrálásukat futássá ne változtathassa. 

A lovas főharceszköze a ló, mely a szabad ég alatti táborozás  viszontagságai ellen edzett, nagy távolságoknak egy huzamban  való áthaladására szoktatva s akként kitanítva (idomítva)  legyen, hogy a lovas akaratát mindig megértse s a lovasnak  feltétlenül engedelmeskedjen. Mindezen követeléseknek általában  csakis oly lovak felelhetnek meg, melyek csikókoruktól kezdve  lehetőleg sokat a szabadban, változó, azaz dombos-völgyes,  árkokkal átszeldelt vidéken neveltettek, s ugy tápláltattak,  hogy főleg a csontváz megerősödjék s az izmok jól kifejlődjenek.  A lünak magassága helyes arányban kell hogy legyen a lovaskatona  súlyával; a mi L.-unknál egy huszárló, ha a lovas középnagyságu  ember, háboru alatt mintegy 135-140 kg.-mal van megterhelve. A  katonai ló továbbá ne legyen igen fiatal vagy igen vén, azaz 5  évnél ne legyen fiatalabb és 12 évnél ne legyen öregebb. A  lovaskatona főfegyvere a kard (némely hadseregben, mint p. most  a franciáknál és németeknél a dsida); mellékfegyverül használja  a revolvert s a gyalog vívandó harcok alatt a karabélyt (l. o.). 

A lovasezredek többnyire 4-6 lovasszázadból állíttatnak össze. A  vezénylés valamint a felügyelés könnyebbítése végett 2-3 század  egy-egy törzstiszt (v. rangidősebb százados) alá rendelve képez  egy-egy lovasosztályt (össze nem tévesztendő a lovassági  had-osztállyal!); 10-12 lovasszázadból szerveznek egy  lovas-dandárt és 20-24 lovasszázadból, tüzérségből és az önálló  hadműködés alatt szükséges seregintézetekből állítják össze a  lovassági hadosztályokat. Lovassági hadtesteket csak kivételesen  s ekkor is csak bizonyos hadi célok kivívására ideiglenesen  állítanak össze. Lóháton a L. mindig támad, gyalog csakis  védőharcot ví. Ellenséges L.-ot és gyalogságot a L. zárkózva  (sorban és rendben), az ellenség tüzelő lövegeit pedig rajokra  szétoszolva támadja meg. Hogy vmely hadsereg harcosainak hányad  részéből szervezzenek L.-ot, az főleg ama hadszinhelyek  sajátságaitól függ, melyeken az illető hadsereg valószinüen  hadjáratok viselésére hivatva lesz; a L. számerejének  meghatározásánál különben még tekintetbe veendő a belföldön  rendelkezésre álló katonai szolgálatra alkalmas lovak száma is,  mert a külföldön való lóbevásárlás csakis béke idején  lehetséges; háboruban ezt csakis szövetséges államokban lehetne  tenni (ha ugyan ott fölös számu lovak állanak rendelkezésre, ami  háboru idején nem igen valószinü), mert a nemzetközi jog tételei  szerint neutrális államokból katonai szolgálatra alkalmas  lovakat nem szabad a hadviselő felek országaiba szállítani. 

A cs. és kir. közös hadsereg L.-a 42 ezredből áll, melyek  mindannyian egyenlően vannak felfegyverezve és lovasítva és  csakis nemzetiségüknek megfelelő egyenruházatuk szerint huszár-,  dragonyos- és ulánus-ezredeknek neveztetnek. Jelenleg van 16  huszár-, 15 dragonyos- és 11 ulánus-ezred. Békében minden ezred  áll: az ezredtörzsből, 6 lovasszázadból, melyek 2 lovasosztályt  képeznek, 1 utászszakaszból és 1 pótkeretből. Mozgósításkor  minden ezrednél még 1 törzslovas-szakaszt, 1 táviró-járőrt (2  altiszt és 2 lovas), 1 második törzsszakaszt, 1 pótszázadot és 1  tartalékszázadot állítanak fel. Az ellenség ellen vonuló  lovasszázadhoz tartozik összesen 171 ember, 150 kincstáriés 11 a  tisztek magántulajdonát képező ló. Tapasztalás szerint a  hadjárat alatt a harcra alkalmazható lovak száma igen rövid idő  alatt annyira leapad, hogy az első nagy csatára alovasszázadok  átlagos erejét legfeljebb 120 lovas harcosra becsülhetjük (ily  arányban apadt le 1870. a német L. harcosainak létszáma a  hadműködések első kétheti folyama alatt). A honvéd-L.-ot l.  Honvédség. A cs. k. Landwehr-L. háboru esetén 39 lovasszázadot  állít fel. Háboru esetén tehát 391 tábori, 42 tartalék-, 92  törzsszázad és 58 L.-i utászszakasz képezi hadseregünk  mozgósítható L.-át, ide nem számítva a hadjárat alatt  folytonosan a veszteségek pótlására embereket és lovakat kiképző  pótszázadokat. Háboruban két-két lovasezredből egy-egy  lovasdandárt és két-két lovasdandárból, meg egy lovagló  ütegosztályból egy-egy lovas-hadosztályt képeznek, melyhez még  1-2 vadászzászlóaljt is osztanak be. Ezenkivül a L.-tól minden  gyalog-hadosztályhoz 3-4 lovasszázadot és 1 lovas-törzsszakaszt  osztanak be. A L. tartalék-századai háboruban főleg a működő  hadsereghez vezető közlekedések biztosítására alkalmaztatnak és  a várak ésnagy városok helyőrségeihez osztatnak be. L. még  Huszárok. 

Lóverseny 
Lóverseny  a ló tehetségének nyilvános próbatétele. Vannak többféle L.-ek,  u. m. sík- (egyenes) pályán való futtatások, gát- és  akadály-versenyek, és végre ügető-versenyek. Közönségesen  azonban ama sík-versenyekértetődnek alatta, miket az u. n. angol  származásu telivér-lovakkal tartanak. E végre a telivérek  különösen idomíthatók már 2 éves korukban, sőt az előleges  munkálatokat már másféléves korukban megkezdik velük. Célja ez  idomításnak éppen az, ami fiatalságunknál a futásnak, a  tornászásnak, az atletikának, t. i. a test edzése, a különböző  szervek ellenálló képességét (a lónál a sebességet, a  győzősséget) emelni, fejleszteni. A training (és ez a fő)  fokozódása képesíti a verseny- és vadász-lovat, hogy az igen  megerőltető sebes futást is - egészségének veszélyeztetése  nélkül - kibirja; a training alatt, az erős abrakolás és sebes  munka mellett a szabad levegőben, étvágya növekszik, izmai, ínai  erősödnek, véredényei tágulnak, tüdeje, lélekző szervei igen  kitisztulnak, szívósokká válnak. Egy szóval az egész állat  fürgébb, acélosabb lesz. Midőn aztán 4-6 heti gyakorlat után  egyik-másikról azt hiszik, hogy versenyképes állapotban  (tip-top) van, megpróbálják a versenyeken, azaz osztályozzák,  hogy a többi lovak ellenében minő a sebessége, tehervivő  képessége és kitartása. Ugyancsak a versenyek alatt elég alkalom  van kiismerni, hogy melyik lónak van bátorsága, hogy  körömszakadtáig küzdjön ellenfelével, hogy kiismerjék, nem  megbízhatlan (gyáva) vagy ideges-e? A versenyzést több mint  másfél század előtt az angolok kezdték; Magyarországon különösen  Széchenyi István gróf kezdeményezésére s buzdítására jöttek  divatba. V. ö. A magyarországi ló-pályáztatásnak törvényei  (Pozsony 1827). Céljuk az, hogy az e versenyeket kitartó,  nagyobb erély és szívóssággal biró anyaggal, a nagy mennyiségü  félvér ló-anyagot javítsák. A versenyló felnevelése azonban igen  költséges s azért ugy a kormányok, mint a társadalom minden  módon elősegíteni törekesznek. L. Ló. 
 Lóvonatu vasutak
(franc. chemins de fer á chevaux, ang. horse tramways, ném.  Pferdebahn), ama közúti (l. o.), tehát nyilvános vasutak,  melyeken mótor helyett lovak, avagy miként Spanyolországban és  sok helyt Olaszországban is öszvérek vontatják a kocsikat. E  vasutak nagyon elterjedtek, Európában magában meghaladja  hosszuságuk a 4000 kilométert. Felépítményük nagyobbrészt a  közutakon, városok utcáin fekszik, éppen ezért a hatóságok  megkivánják két sínpár fektetését, hogy az egyik sínpáron beálló  hiánybólne támadhasson a közforgalmat zavaró kocsitorlódás. A  két sínpáron közlekedő kocsik a 7 m.-nél szélesebb utcában már  nem zavarják a többi kocsik közlekedését. Minthogy az  utcakövezetnek hozzáilleszthetése végett kettős sínt avagy  vályusínt kell alkalmazni, ugyancsak megkövetelendő, hogy a  vályu 3 cm.-nél szélesebb ne legyen, hogy a lovak patkója,  illetve patája ne szorulhasson bele. Minthogy az általánosan  használt kockakőburkolat a sínek alá helyezett kereszttalpfák  felett mindegyre kimozdul vagy el sem helyezhető, régebben  hossztalpfákra fektették a síneket, ma már lehetőleg szélestalpu  síneket használnak, melyeket jó zúzott kavicsba helyeznek el s a  helyenkint alkalmazott keresztkötésekkel biztosítják a  vágányközt. A vágányköz különböző, 0,6 m.-tól egészen a  szabványosig, azaz 1,435 m.-ig. E szerint módosul természetesen  a kocsik szerkezete is. A sínek súlya is változik, valamint a  váltó és keresztezések rendszerei is igen különbözők, mert több  helyen u. n. vegyes üzemkezelés van, amennyiben ugy lovakat,  mint gőzmótorokat is használnak a vontatásra. Ez utóbbi  befolyásolja az engedélyezéskor követendő eljárást is,  amennyiben csak a tisztán lóüzemre berendezettekelőmunkálati és  engedélyezési tárgyalása van a törvényhatóságokra ruházva.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.